BTR 80A

A BTR harcjárművek valamivel rosszabb fajlagos teljesítménnyel rendelkeznek, de a kerekes futómű a lánctalpasnál kisebb menetellenállása miatt manőve­rezőképességi mutatóik nem sokban maradnak el a BMP teljesítménye mögött. Az összkerékhajtás, a differenciálzárak és a kerekekben menet közben változtatható légnyomás hatására — felkészült harcjárművezetővel — terepjáró képességei lényegében elérik a lánctalpas harcjárművek terepjáró képességét.

Mindegyik harcjárműben szinkronizált sebességváltót alkalmaznak, ami könnyebbé és gyorsabbá teszi a sebességfokozatok átkapcsolását mind felfelé, mind lefelé.

A manőverezőképességet érintő korszerűsítés esetén mindkét típusnál elsősorban a már elterjedőben lévő automata váltók alkalmazására, a BMP-nél ezen kívül a hajtóművezérlés „precizitásának” fokozására kellene hangsúlyt fektetni, és másodsorban a 20-30%-al nagyobb teljesítményű, gazdaságosabb motor alkalmazására.

A HARCJÁRMŰVEK FEGYVERZETE ÉS
PUSZTÍTÓKÉPESSÉGE

A harcjárművek fegyverzete, irányzéka, lőszerei a toronyszerkezetben, illetve felette vannak elhelyezve. Az oldalpáncélon kialakított lőrések lehetőséget biztosítanak a deszantfegyverei használatára.

A torony és a fegyverzet főbb adatai:

A BMP—1 harcjármű egy bizonyos szempontból „maximalista” koncepció jegyében született, viszont előnyei mellett egy sor magyarázható, és néhány indokolatlan hátránnyal rendelkezik, amelyek az alkalmazás során kerültek felszínre.

A koncepció „maximalizmusát” az jelenti, hogy egy olyan harcjárművet akartak kialakítani, amely terepen képes együtt mozogni a harckocsikkal, különösebb előkészítés nélkül úszóképes, alakja, páncélzata és manőverező-képessége révén jó védelmet biztosít a személyi állománynak, mindezeken kívül fegyverzete révén alkalmas az ellenség harckocsijainak megsemmisítésére is kis és közepes távolságon. Az ellenség mélységében történő tevékenység során pedig az oldalsó lőrések használatával a deszant is részt vehet a megjelenő célok leküzdésében és a harcjármű önvédelmében.

Ennek a koncepciónak a jegyében került a toronyba a 73 mm-es harckocsi ágyú, amely csak a beépítés módja miatt nevezhető harckocsi ágyúnak. Menethajtóműves kumulatív páncéltörő gránátja alkalmas minden homogén páncél átütésére, de az irányzott lőtávolsága csak 1300 m, pásztázó lőtávolsága pedig mindössze 765 m. A farokstabilizált menethajtóműves gránát rendkívül érzékeny az oldalszélre.

A lőtávolságbeli probléma kiküszöbölésére a harcjárművet ellátták irányított páncéltörő rakétarendszerrel, de a harcjármű megjelenésekor már korszerűtlennek számító kézi irányítású rendszert alkalmazták, ami a legmagasabb szintű követelményt támasztja az irányzó felkészítésével szemben.

A fegyverzet alkalmazásának másik problematikus pontja az irányzék működési módja. Az 1PN22M2 irányzék kapcsolt módban működik, vagyis az irányzék fejtükre mindkét síkban folyamatosan együtt mozog a fegyverekkel. A félautomata töltőberendezéssel viszonylag gyorsan újra lehet tölteni az ágyút páncéltörő gránáttal, de a töltőberendezés ezt a vízszinteshez közeli úgy-nevezett töltési helyzetben képes elvégezni, és eközben az irányzék látómezejéből kikerül a cél. A töltés befejeződése után az irányzónak újra meg kell azt keresnie, ami sok időt vehet el.

További hátrányt jelent a mindössze 30 fokos emelkedési szög, amely a párhuzamosított géppuska légi célok elleni használatát, illetve erősen átszeldelt terepen, hegyvidéken és helységharcban a fegyverzet felhasználási lehetőségét csökkenti.

Az afganisztáni háború a kezdet kezdetén megmutatta a koncepció problémás pontjait: a képtelenséget a közeli sziklafalakra történő tüzelésre, illetve a kumulatív gránátok „tévelygését” az erős és kiszámíthatatlan, a kopár vidéken megfigyelhetetlen oldalszél hatására. Ennek hatására a továbbfejlesztés más irányt vett. A BMP—2-ben gépágyú került az ágyú helyére, a BMP—3 pedig ismét új koncepciót jelent, és már csak nevében és a páncéltest jellegrajzában hasonlít az alaptípusra.

A pusztítóképesség fejlesztését a BMP—1 harcjármű esetében a teljes torony cseréjével (például más harcjárművekben már alkalmazott toronyszer- kezetek adaptálásával) célszerű végrehajtani, amelyre Magyarországon is történtek egyelőre különösebb visszhang nélküli kísérletek.

A BTR—80 harcjármű a korábbi hasonló felépítésű harcjárművek folyamatos fejlesztésének egyik „eredménye”. A 14,5 milliméteres KPVT géppuska ma is elfogadható teljesítményű fegyver, ugyanakkor a csak segítővel végre- hajtható rakaszcsere  nem nevezhető korszerű megoldásnak.

Ennek a harcjárműnek is komoly hátránya, hogy nem rendelkezik távmérővel, ami napjainkban meglehetősen köznapi követelmény. Ugyanilyen hiányosság az is, hogy nem rendelkezik éjszakai irányzékkal, ami az éjszakai használhatóságot jelentősen befolyásolja.

Az irányzék felépítésének pozitívuma, hogy kettős nagyítása révén biztosítja a légi célok könnyebb elfogásához előnyös nagyobb látószöget, illetve az erősebb nagyítás révén a földi célpontok jobb megfigyelését.

A deszant négy tagja és a harcjármű parancsnoka a lőréseken keresztül képes a harcjármű mellett és előtt felbukkanó célok leküzdésére.

A harcjármű jelen fegyverzetével a BMP—1-nél alkalmasabb a közeljövőben várható harccselekmények (béketeremtő, békefenntartó) eredményes meg-oldására. A korszerűsítést elsősorban az irányzókészülék fejlesztésével és a kizárólagos kézi irányzás mellett elektromechanikus irányzógépek alkalmazásával lehetne megoldani.

A BTR—80A a külső beépítésű fegyverzettel az utóbbi időben terjedő megoldást alkalmaz. Tudomásom szerint Oroszországban nem tervezik a BTR—80-ak lecserélését a gépágyús változatra, hanem csak bizonyos alakulatokat látnak el vele (például az Elnöki Gárdát).

A nagyobb lőtávolságú gépágyú nagyobb teljesítményű lőszerei hatásosabb tevékenységre képesek mind földi, mind légi célok esetében. A légi célok elleni harc érdekében a fegyverzet +70 fokos szögben emelhető, ami hegyi körülmények között és helységharcban is előnyös lehet.

A fegyverek külső elhelyezése miatt nem lehet a lőszereket külön rakaszokban elhelyezni, ezért a gépágyúhoz két, a párhuzamosított géppuskához pedig egy hevederben helyezték el a lőszereket. A hevederek bemálházása kívülről, a fegyverek mellől történik a hevederek leengedésével a lőszervezető csatornákon. A beépített rakaszok a torony talplemezére vannak csavarozva.

A toronyszerkezet és a fegyverzet mozgatására sajnos továbbra is megmaradt a kézi irányzás kizárólagossága.

A toronyszerkezet egyik „specialitása” a különböző szerkezetek sodrony- huzalos működtetése (adogató átkapcsolás, gépágyú biztosítás, géppuska fel- húzás, kézi elsütés stb.). A fegyverzet működtetésével kapcsolatban Magyar- országon még nincs kellő tapasztalat és információ arról, hogy ez a megoldás okoz-e a sodronyhuzalok megnyúlása miatt működési problémát.

4. sz. ábra. A BTR-80A és a BTR-80 harcjárművek arányai szemből

A fegyverzethez két külön — egy nappali és egy éjszakai — irányzékot alkalmaznak. Az éjszakai irányzékot csak jobbra elhajolva éri el az irányzó. Ebben a pozícióban nehezebb az optikai tengely és a szemtengely egyeztetése, ami figyelmetlenség esetén irányzási hibához vezethet. Az irányzék egy fénysokszorozós passzív és egy aktív infracsatornával rendelkezik. A fénysokszorozóban a már túlhaladottnak tekinthető elektronoptikai képátalakítót alkalmazzák. Az éjszakai irányzék végső soron „rendelkezik” mindazokkal az előnyökkel és hiányosságokkal, amelyekkel az ilyen műszerek egyébként rendelkeznek. Aktív üzemben látótávolsága jó, de a jármű könnyen felderíthető, passzív üzemben pedig kicsi a látótávolsága.

A nappali irányzék optikai felépítésében és főbb paramétereiben megegyezik a BTR—80-ban alkalmazott irányzékkal. Különbség természetszerűleg a szállemez felépítésében van.

Mint a két másik típusnak, ennek a harcjárműnek is komoly problémája, hogy nem rendelkezik távmérővel.