A magyar királyi 2. honvéd hadsereg oroszországi helytállásának és Don menti tragikus pusztulásának ez év elején volt a 63. évfordulója. Bár közel másfél évtizede már szabadon lehet szólni róla, a magyar népi tudat mitikus "Don-kanyarja"-ja ma még nem tartozik a múlt lezárt fejezetei közé. Nem is tartozhat: nemcsak az átélt sokk lelkekben tovább gyűrűző hatásai és a több évtizedes szovjet rendszer érzéketlen és hazafiatlan magatartása miatt, (még akkor is ha számos munkaszolgálatos volt közöttük, s ha nem saját akaratukból mentek a Don-kanyarba.) hanem mert a magyar nemzetet ért súlyos történelmi igazságtalanságok miatt, amelyek korabeli szerepvállalásunkat megelőzték, mind mostanáig nem tudtak teljes mértékben múlttá válni. Hivatalosan hát senki nem beszélt és nem írt róluk. A közvélemény mégsem felejtette el őket. Karády Katalin és Cseh Tamás dalaiban éltek tovább. A 2. magyar hadsereg katonáiról mindenki tudta, hogy temetetlen halottak.

1943 Januárjában a Szovjetúnió offenzívát indított a 200km-es magyar frontszakasz ellen. A frontszakaszra kiosztott 2. hadsereg hátvédje a németek támogatására lett vezényelve, ekkor az egész frontnak ez volt a leggyengébb pontja. A legközelebbi csoportosulás ami egy nagyobb támadás esetén segítséget nyújthatott volna 50km-re arrébb, a Cramer hadtest volt. A 2. Magyar Hadsereg felszerelése korszerűtlen és kevés volt, mert a jóminőségű hadianyagot a kormány egy egyre aktuálisabb román-magyar háborúra tartogatta. A rendszeresített téli egyenruha nem volt megfelelő, a speciális öltözék csak későn és kis számban érkezett így rengetegen lelték a halálukat az embertelen -40°C-os hidegben. Az oroszok többszörös számbeli fölényben voltak, 2 főtámadást indítottak 12-én Scsucsjénél és 14-én Urivnál. 13-14-én a szomszédos 8. olasz hadsereg nagy része a páncélosok támadásakor menekülésbe kezdett, ezzel a magyarok könnyen bekeríthetővé váltak. A magyar front részekre szakadt, a Cramer hadtest 16-i ellenlökése sem hozta meg a várt sikert. Hitler kijelentette, hogy a magyaroknak az utolsó emberig kell harcolniuk. V. Jány Gusztáv vezérezredes a felsőbb paranccsal dacolva 17-én elrendelte a visszavonulást, ami sok helyen pánikszerű menekülésbe fordult át. A számtalan elszigetelt csapat önfeláldozó küzdelme és a Cramer hadtest fedezete tette lehetővé a teljes pusztulás elkerülését. Ezalatt a pár nap alatt a 2. Magyar Hadsereg elvesztette a színe javát, a 150 tankból 15-20, és a 180.000 emberből mindössze 100.000 élte túl.

Mostanában egyre többet gondolok rá. Szűkszavú, csendes ember volt mindig, már gyerekkorában is afféle eminens kisdiák, különösen a számtanban jeleskedett. Iskolai ünnepélyeken mindig ő szavalta a Talpra magyart, így mesélték. Kereskedőinasnak adták, az jó mesterség, ha nem is úri, de mégsem kell a földet túrni, vagy a malterban tocsogni. A Hangya Szövetkezetnél dolgozott, már huszonkét éves volt, amikor megkapta a behívóját. A magyar hadseregbe hívták be, honvéd lett, merthogy ő nem lépett be a Volksbundba, mint a bátyja meg az öccse, ő magyarnak hitte és vallotta magát. Felhős az arca, de mégis valahogy mosolyog a szeme, amikor arról az időről mesél:

- Nem voltam én se jobb, se okosabb a többieknél, ki a fene tudta akkor még itt, hogy mi lesz ebből a nagy hitlerájból. De mindig mondtam nekik: idehallgassatok, maradjatok veszteg, minekünk itt a hazánk, mit akartok ti a német birodalommal. Hitler a németek dolga, ne ártsuk mi bele magunkat, baj lesz belőle. Meg aztán én valahogy nem is bírtam a Führert sose röhögés nélkül. Ugye, hát milyen a magyar? Még a saját temetéséről is képes viccet mondani, hát így voltunk mi, legények a focipályán, meg a kocsmában ezzel az egész nagynémet csörömpöléssel. Hülyéskedtünk rajta. Nálunk az egész falu sváb volt, tán két-három magyar család lakott ott, zsidó meg egy se, minket nem is nagyon érdekelt az egész. Parádéztak persze, a volksbundisták, szónokoltak, majmolták a Führert nálunk is jó páran, de hát fiatal voltam, jobban érdekeltek a lányok, meg a foci, a kártyapartik...

Aztán elvitték katonának, és ahogy megvolt a kiképzés: irány az orosz front. Őrvezető volt már, ment a gépkocsizókkal a Don felé. A második magyar hadsereggel. Mentek előre, minden zengett a győzelmi jelentésektől, masíroztak egyre beljebb a Szovjetunió területén, valahol Ukrajnában egy pataknál összeakadt egy idősebb német katonával. Fürödtek, mosták a ruháikat, közben beszélgettek. A magyar őrvezető nagyon meghökkent, amikor a német tizedes azt mondta csöndesen: nem tetszik ez nekem, fiam, nagy baj lesz itt. Baj?! Hiszen megy előre a Wehrmacht, meg a szövetségesei, egyre nagyobb terület az övék már... De a tizedes csak ingatta a fejét: hát aztán láttunk-e már orosz katonát, álltunk-e már csatát velük? A fiatal magyar katona elgondolkodott. Nem is értette, inkább érezte a baljós szavak jelentését. Később, a Donnál, a pokol tornácán sokszor a fülébe csengett a tapasztalt német katona hangja.Mindig azt mondta, ha faggattuk, hogy igenis meg lehet szokni az állandó életveszélyt. Eleinte hófehér iszonyat ült ki minden katona arcára, amikor megszólaltak az orosz sorozatvetők, a katyusák, fertelmes hangjuk mintha a fedezékben belül vijjogott volna. De aztán hozzászoktak, s ha az oroszok éjjel rákezdték, az őrségnek kellett az épp pihenőket felébreszteni, a muzsika hangja kevés volt hozzá.

Az őrvezető azt mondta magáról, ő szerencsés volt, viszonylag olcsón megúszta a háborút. Pedig voltak meleg helyzetei, és nem csak a harcban. Egyszer hídőrségen álltak a rajával, ő volt az őrparancsnok, valami kis patak, vagy folyócska hídját őrizték, éjszaka odajött egy német tiszt, hogy elkaptak három zsidót a tábor közelében, az őrvezetőnek megparancsolta: három katonájával menjen utána, mert ők lesznek a kivégzőosztag. Na, már csak ez hiányzott, a németekkel nemigen lehetett vitatkozni, hamar kihúzták a pisztolyt. A katonák már kezdtek citerázni, az őrvezető meg a lehető legelőírásosabb módon rárántotta a puskát a tisztre, követelve a jelszót. A német káromkodott, mint a jégeső, de tehetetlen volt a rámeredő puskacső előtt. Na, megmondta a jelszót, és kiadta a parancsot, hogy ő ilyen meg olyan főhadnagy, és az őrvezető a bandájával azonnal menjen zsidókat lőni, vagy megnézheti magát. Erre az kijelentette, hogy ők itt hídőrségen állnak, és az atyaúristen személyesen sem adhat nekik semmire parancsot, amíg le nem váltják őket. A többiek már súgva mondták neki: megvesztél, ne vitatkozz, hajnalban falhoz állítanak, de hiába: az őrvezető nem engedett. Amikor később kérdezték tőle, honnan vette a bátorságot, azt felelte, hogy ő világéletében eminens tanuló volt, fegyelmezett ember, és ő jól megtanulta a szolgálati szabályzatot, márpedig a szolgálati szabályzat pontosan azt írja elő, amit ő csinált. És röhögött. Az oberlajtnant nem nyugodott bele a dologba, elment, aztán visszajött a magyar század parancsnokával, azzal kezdett el hőbörögni a hídnál, hogy adja ki a parancsot. A fiatal magyar főhadnagy megdicsérte az őrvezetőt a szolgálat előírásos ellátásáért, aztán közölte, hogy nem ad parancsot, de ha van a rajban önként jelentkező, az mehet zsidókat lelőni.

Az őrvezető itt mindig abbahagyta a történetet, nem szerette elmondani, de én egyszer kiszedtem belőle, hogy volt két önkéntes a feladatra.

Inkább arról beszélt, hogy mi a tanulság az ügyből, ezt sokszor elmondta a katonáinak is, meg később nekünk is. Azt mondta: amíg az ember csak tanulja a világot, addig rühelli a szabályokat, meg a tilalmakat, csak azt érzi, hogy folyton macerálják, és szeretne meglógni, kibújni alóluk. De a katonát, a jó katonát védi is a szolgálati szabályzat, ahogy a rendes embert is védi a törvény. Az egykori őrvezetőnek mindvégig ez volt a rögeszméje, így élte le az életét. Vallásosan nevelték, de sosem láttam imádkozni, templomba sem járt. Ha erről kérdeztük, csak annyit mondott: ha van isten, akkor látta a háborút, miről beszélhetne ő ezek után vele?

Még a Don-kanyar előtt egyszer megsebesült, fejlövést kapott, visszavitték a hátországba. Harkovban, vagy Kijevben, már nem is tudom, egy tábori kórházban összefoltozták, aztán visszaküldték. Ott akkor már nagyon várták az erősítést, a felszerelés és élelmiszer utánpótlását, benne volt a levegőben, hogy készül valami. A magyarok az urivi hídfőt védték, nem messze tőle egy kis falunál zajlott le az a borzalmas csata, amelyben a zászlóalj nagyobb része odaveszett. (Hadtörténészek megírták, megírják majd többször is ezt a történetet, nem ártom magam a dolgukba. Egy emberről akarok elmondani valamit...) Évtizedek múlva is homályos szemmel, remegő hangon, mutatóujját intőn felemelve idézte fel az őrvezető a századparancsnoka keserű mondatát: Fiaim, soha többet egy Korotojakot! Korotojak, a kis orosz falucska lett a halál, a pusztulás neve azoknak a magyar katonáknak a szótárában, akik túlélték. Az őrvezető túlélte, a fiatal főhadnagy, a századparancsnoka is, de nem sokáig. Az oroszok áttörtek, s a következő csatában a századból egy szakasznyi ember sem maradt. Az őrvezető lett a rangidős. De ez akkor már semmit sem jelentett, hamarost megjött a zászlóaljparancsnok, sorakozót vezényeltetett, s azt mondta: fiaim, megjött az utolsó parancs, menjen, ki merre lát! Ti megtettétek, amit lehetett, menjetek, próbáljatok eljutni a mieinkig, vagy haza, Magyarországra. Isten segítsen benneteket. Az őrvezető mindig azt mesélte, sok rendes, nagyszerű embert ismert meg a magyar hadsereg csapattisztjei között. Intelligens, jól képzett, emberséges parancsnokok alatt szolgált, de lehet, hogy ez is a szerencséjének köszönhető.

Elindult a többivel együtt, ki-ki a maga útját járta. Igyekeztek szétszóródni, úgy nagyobb volt az esély, hogy nem kerülnek az oroszok fogságába. Az őrvezető egy alig húszéves katonával együtt vágott neki a végeláthatatlan hónak, silány bakancsukban fázott a lábuk, igaz, az őrvezető csak az egyiket érezte, a másik már korábban megfagyott. Alig volt élelmük, néhány konzerv, fagyos katonakenyér, krumpli, hagyma... Mentek naphosszat, néha még éjjel is, ha világított a hó a holdfényben, míg találtak egy fél kunyhót, egy romos falat, valami szélvédett helyet, ahol meghúzhatták magukat, míg felkel a nap. Egyik reggel valahonnan egy német katona került melléjük, megörült az őrvezetőnek, hogy tud németül. Rongyosan, elnyűtten vánszorgott, már ennivalója sem maradt, csak néhány cigarettája. Együtt vándoroltak tovább, ám csakhamar kiderült: a német katona megsebesült, a sebe nem akar gyógyulni, belázasodott. Egy falu határában jártak épp, a német már félrebeszélt, ketten támogatták, hogy menni tudjon. A két magyar fiú úgy döntött, nem mehetnek így tovább, megkockáztatják, hogy a faluban rájuk hozzák a partizánokat, de a sebesültnek pihenni kell. Szegény, nem értette, miről beszélnek, azt hitte, ott akarják hagyni, az őrvezető azt mondta, sose látott még embert így nézni. Elvonszolták valahogy a legszélső házikóig, megint szerencséjük volt: egy öregasszony lakott ott egyedül. Először megijedt a rongyos, borostás idegen katonáktól, de mikor meglátta a lázasan csillogó szemű sebesültet, az átvérzett kötést, nem sokat kérdezősködött. Állt a sarokban egy priccs, oda lefektették, a "mamka" forró vizet, tiszta fehér rongyokat hozott, s kitisztította, átkötözte a sebet. Valami leveleket szórt egy fazékba, leforrázta, bögrékbe töltötte, és megitatta a lázas embert. Odakínálta a másik kettőnek is az italt, olyan teaféleség lehetett, áldott meleg és illatos, a két magyar katona boldogan szürcsölte. A sebesült elaludt, a mamka előhúzott egy fejszét, az őrvezető kezébe nyomta, s mutogatott a kemencére, tuszkolta az ajtó felé a katonát. Világos volt, hogy fáért küldi, mentek is mind a ketten, s hoztak jó csomó gallyat, vékony fatörzseket. Az öregasszony bekecsekből, pokrócokból fekhelyet rögtönzött a kemencepadkára, s mutatta a fiúknak: itt megalhattok. Azok ketten nem kérették magukat, gyere, Jóska, azt mondta az őrvezető, ilyen ágyunk otthon volt utoljára az anyánknál. A puskájukat azért magukhoz ölelték, úgy feküdtek le, az anyóka csak nevette őket, de nem szólt.

Reggelre aztán kipihenten ébredtek, a nap már jócskán fent járt az égen, összemosolyogtak, ráérősen kinyújtóztak, megnézték az alvó németet, egyenletesen lélegzett s a homloka hűs volt. Akkor észrevették, hogy sehol sincs a mamka. Na, elő a puskát, berendezkedni a védelemre, ez csak föladott minket, gondolták. Egyik az ajtó mögé, másik szembe, csőre töltve a fegyver, így várakoztak. Mikor megjött az anyó, alig látszott ki a nagy fekete kendőjéből, csoszogott az ajtó előtt, a kezében valami ibrik. Ahogy kinyitotta az ajtót, megállt, rámeredt a puskás őrvezetőre, szemrehányóan megcsóválta a fejét, aztán az ajtó mögé kukkantott, ahol Jóska állt elszántan, nagyokat nyelve, s a látványtól elnevette magát az öregasszony. Mutatta a két harcias ifjúnak, hogy bejárta a falut, szerzett egy kis kecsketejet a sebesült katonának. A fiúk zavartan, szégyenkezve vonogatták a vállukat, próbáltak magyarázkodni kézzel-lábbal, de az anyó csak meglegyintette őket szelíden mosolyogva, s küldte a nagy fakannához mosdani.

Még egy napot töltöttek ott együtt, de aztán az őrvezetőnek nem volt maradása, haza akart jutni mindenáron. A német még nem tudott menni, a Jóska gyereknek meg nem akaródzott, azt mondta, ő maradna még egy kicsit. Az őrvezető egyedül vágott neki az útnak. A mamka egy németül tudó lány segítségével útba igazította, kiderült, hogy a közelben van egy kis város, talán ott talál magyar katonákat. Ment az őrvezető, fájó, fagyott lábával törte a havat, élelme nemigen volt, azt a faluban sem tudtak adni. Egy öreg favágó kunyhójában pihent egy este, az öregnek még az első háborúból maradt német tudását kihasználva az őrvezető kérdezgette erről-arról, milyen az élet a kommunizmusban, miért ilyen sok a szegény ember. Az öreg csak hümmögött, hogy hát ugye háború van, meg ilyesmit. Aztán annyit mondott: Lenin idejében még jó volt... Többet semmit.

Amikor a városba ért, már a főtéren látta, hogy csakugyan állomásozik ott valamiféle magyar alakulat. Az egyik épület előtt épp vételeztek a katonák, sorba állt ő is, sikerült némi konzervet, kenyeret kapnia. Utána lézengett még a téren egy darabig, állt ott egy teherautó, odament, nézegette. Akkor eléje állt egy magyar baka, tisztelgett, megkérdezte:

- Őrvezető úr is jön velünk?

- Világos, hogy megyek! - vágta rá azonnal. Érthetetlen volt nekem mindig ez a hirtelen döntés. És ha kiderült volna, hogy az autó vissza a frontra indul? De az őrvezetőnek akkor mindegy volt, csak ne kelljen tovább gyalogolnia. Felszállt, ő volt az első, a sofőrfülke mögött, jó szélvédett helyen ült le, betakarta a lábát faforgáccsal, pokrócba burkolózott, s várta az indulást. Kijevbe ment az autó, sebesülteket, betegeket szállított. Azt hitték, Kijevben tábori kórházba kerülnek, de nem így történt. Fürdés és fertőtlenítés után azonnal egy sebesültszállító vonatra vitték a katonákat, ott függőágyakon fehér ágyneműbe fektették őket, olyan csend volt, hogy mindenki hallotta a másik szorongó szívdobogását. Az őrvezető történetei közül - nem is tudom miért - nekem mindig ez volt a legmegrázóbb. A vonaton találkozott egy bajtársával a feloszlatott századból, a fiúnak a karját lőtték el, a sebe üszkösödni kezdett. Amikor elindult a vonat, az ápolónők forró levest hoztak, s fehér porcelántányérokba merték a katonáknak. Ez a fiú akkor odafordult az őrvezetőhöz, folyt a könnye, de mosolygott hitetlen gyönyörűségében:

- Ádám, idenézz, tányér, igazi fehér porcelántányérból eszem a levest...!

Az ember szólalt meg, az elpusztíthatatlan emberi méltóság, a porcelántányér elhozta a civilizáció üzenetét...

Az őrvezető hazakerült, fagyott lábát egy darabig kezelték, aztán leszerelt, és visszament a Hangya-központba. Pesten dolgozott a háború végéig, és nem félt. Sem a bombázástól, sem a német megszállástól, sem az ostrom idején, sem az oroszoktól. Soha nem mondta, de én tudom: elfélte az összes félnivalóját Korotojaknál. Sokat ugratták vele később, hogy az oroszok kilőtték alóla az ágyat, ő meg aludt nyugodtan tovább. Ami, ha nem is épp így, de igaz. Az ostrom alatt egymást érték a légiriadók, az emberek rohantak az óvóhelyre, ahol talpalatnyi hely sem volt legtöbbször. Ő fáradt volt, aludni akart, ezért fönt maradt a lakásban és lefeküdt. A ház belövést kapott, az erkélyt szétlőtték, a külső fal egy része leomlott, a szobába be lehetett látni a szemközti házból, őt pedig a háziasszonya keltette föl sápítozva, amikor lefújták a légiriadót. Megtanult a Donnál ágyúdörgésben, katyusák sivításában aludni.

A családja ekkor már elmenekült az országból. Őt is hívták, az öccse jött érte, hogy itt vannak az oroszok, gyerünk Németországba. Akkor felült az íróasztala sarkára, és azt mondta:

- Idehallgass! Én jöttem az oroszok elől a Dontól idáig. Én tovább egy tapodtat sem megyek. Ismerem őket, ha ide eljöttek, elmennek Németországig is. Ha eddig megúsztam, tán most is sikerül. Ha nem, akkor meg legalább itthon nyírnak ki. És maradt. Hazament a falujába, megnősült, tanult, főkönyvelő lett, és maradt, aki volt. Élte a maga csendes életét, vasárnaponként meccsre járt, s ha kérdeztük, akkor mesélt. Nem lett nagy ember, nem ártotta magát soha a mások dolgába, s ha főkönyvelőként akarták szabálytalanságra, törvénytelenségre, embertelenségre rávenni, ugyanúgy szembeszállt, mint annak idején a hídnál. A lábfejét, ami Urivnál megfagyott, végül 1958-ban amputálni kellett, hónapokig nyomta az ágyat. Nem jelentkezett semmiféle hatóságnál, hogy ő hadirokkant, nem is igen beszélt erről. Azt, hogy megbélyegzettnek érezte magát mindvégig, csak akkor tudtam meg, amikor egy karácsonyra ajándékba kapta Nemeskürty könyvét, a Rekviemet. Akkor mondta el, milyen szörnyű volt nekik, túlélőknek a Jány-féle hadparancs, amely gyávának, becstelennek nevezte a katonákat, majd az új hatalom, amely egy szégyenletes hadjárat bűnös seregének tartotta őket. Csendesen izzó haraggal mondta:

- Nem igaz. Helytálltunk, amíg lehetett. Minket szabályos paranccsal oszlattak fel. Arról meg mit tehettünk, hogy a magyar kormány a németek oldalán szállt be a háborúba...!? Legalább egy síremlékük lenne szegény fiúknak valahol, hogy letehetnék oda pár szál virágot, meggyújtanék egy gyertyát...

De a könyvnek nagyon örült. Felemelte a fejét. Megnyugodott. Mert valaki végre elmondta róluk az igazat. Az őrvezető tizenöt éve elment, csöndesen, hosszú betegség után, pedig még hetven éves sem volt. Nem láthatta már, amikor emlékműveket állítottak országszerte Uriv és Korotojak áldozatainak. De nem érte meg azt sem, hogy Jány Gusztáv emlékét márványtábla hirdeti, ahol az új urak koszorúznak.

Jó lenne, ha még itt lenne. Jó lenne tudni, mit szól a világhoz az őrvezető, aki a Dontól jött idáig, mint egykor az ősmagyarok, és nem ment tovább, ahogyan ők sem. Az őrvezető, akit sohasem rehabilitáltak, akit sohasem kárpótoltak, az őrvezető, akinek szerencséje volt, mert túlélte.

Az apám.

Sárközi György:
A HALOTT KATONA

Anyja volt tán utólszor eszében, tán szeretője, tán a halál
S most magasztos arccal, komor nyugalommal fekszik a csatatéren.

Szájából piros pántlika fut ki, s lassan kígyózik a porban,
Ím, az enyészet pántlikázza már szomorú rekrutáját.

Ki tette ezt, ki akarta, hogy itt heverj, jó katona,
Mely durva golyó osztó néked e zord parancsot?

Jöhet már száz vezér, kezed már nem emeled többé sipkádhoz,
Szólhat a trombita, lábad nem mozdul több rohamra.
Nincs oly szép szűz, kit megölelnél ezentúl,
Nincs már kék ég, sem felhő elborult szemeidnek.

Az illatok elhagytak téged, elhagytak az ízek,
S minden hangok, melegek, hidegek és fájdalmak.

Mit bánod már te, hogy mi lesz a világgal,
Gőgős-magad vagy, az embereket elfeledted.

Szent nyugalommal száll lelked vígabb mezőkre,
Füledbe túlvilági dobok peregnek.

S amint a kapuk fölnyílnak sorra előtted,
Égi fényszórók vakítanak szemeidbe.

B. Koltai Gabriella

Információ: Google